February 20, 2019

Please reload

Recent Posts

I'm busy working on my blog posts. Watch this space!

Please reload

Featured Posts

Autizmus és állatterápia 3. Vegyünk-e állatot a gyermeknek?

March 23, 2018

 

Ha egyszer írnék egy listát azokról a kérdésekről, amelyek szinte mindig felmerülnek a szülőkonzultációkon, akkor ez a kérdés biztosan benne lenne a leggyakoribb három között. Ez teljesen érthető is. Köztudott, hogy az állatok nagyon jó hatással lehetnek a gyerekekre, a velük való kapcsolat pedig lehet fontos erőforrás a nehéz hétköznapokban. Ráadásul a kérdés még érthetőbb, hogy ha egy olyan szülő teszi fel, akinek a gyermeke állatterápiára jár és hétről hétre áradozik arról, mennyire ragaszkodik a terápiás négylábúakhoz, és a szülő emellett még javulást is tapasztal.

Adódik tehát a kérdés: mi lenne, ha megsokszoroznánk ezt a terápiás hatást, és otthonra is vennénk egy állatot?

Mielőtt válaszolnék a kérdésre, muszáj leszűkítenem a kört azokra a családokra, ahol kifejezetten az a cél, hogy a gyermek és az állat között létrejöjjön egy olyan szoros barátság, amely feltöltődés lehet a nehéz napokon, illetve segíthet a gyermek fejlődésében.

Rossz hírem van. Az esetek 90%-ban minden erőmmel azon vagyok, hogy a vásárlásról lebeszéljem a szülőket. Hogy miért, az mindjárt kiderül ebből az írásból. Elöljáróban még annyit, hogy a felsorolt indokok nem elméleti fejtegetések, sajnos mindegyik esetnek szemtanúja voltam az elmúlt 6 évben. Cserébe viszont, a sok lebeszélés és ellenérv után leírom azt is, hogy a maradék 10%-ban miért csodálatos dolog, ha a gyermeknek állata lehet.

 

1. A terápiás állat viselkedése gondos felkészítés eredménye, mely rengeteg befektetett munkaóra után lett ilyen.

 

Sok gyereket lenyűgözött már az, hogy milyen fantasztikus agilityzni vagy éppen mindenféle trükköt csinálni a kutyáimmal. De olyan is van köztük, aki egyszerűen a sétáltatást élvezi, vagy éppen összebújni szeret velük egy kis kuckóban. A terápia zárásakor sok gyermek kap otthonra is kutyát, és ez sajnos az esetek nagy részében csalódással jár. A szülő megveszi a cuki kölyköt, aki nemhogy akadálypályán nem megy, de a nevére sem hallgat, ráadásul bepisil, bekakil, és a sétánál húzza a pórázt. Mivel gyakran nem házban élő családtag, hanem kint él a kertben, az első nagyobb eső után még saras is lesz, ami a felugrálással kombinálva ritkán nyerő egy autista gyerek számára. Ahhoz, hogy ez a történet happy enddel végződjön, a szülők azok, akiknek be kell vállalnia a kutya képzését, gondozását.

Nagyon fontos már maga az állat kiválasztása is. Azok a gyerekek, akik nálam a tengerimalacba vagy éppen a cicába szeretnek bele, még rosszabbul szoktak járni, mivel ezekből az állatkákból még nehezebb olyan egyedeket találni, akik erre a „munkára” születtek, és imádják az ember társaságát. Egy félőlényként viselkedő tengerimalacban, és egy karmolós, harapós cicában pedig senki sem fogja sokáig az örömét lelni.

   

2. A terápiás állat kizárólag felügyelettel tölt időt a gyermekkel. Ez fontos az állat és a gyermek védelmében egyaránt!  Ugyanilyen fontos szempont az is, hogy a terapeuta folyamatosan egyfajta mediátorként vesz részt kettejük kapcsolatában.

 

„Jaj, milyen édes, hogy ennyi mindent kibír!” Hangzik el gyakran a mondat, amikor a gyermek simogatása szemlátomást nem olyan puha és finom, mint ahogy várnánk. És igen, egyszer-egyszer előfordul, és egyszer-egyszer kibírja az állat. De ha folyamatosan együtt van hagyva felügyelet nélkül egy gyerekkel, aki simogatás helyett inkább csípi, gyömöszöli, „nyúzza”, nyomkodja puszta szeretetből, és nincs, aki megfogja a gyermek kezét, hogy „ne így, hanem úgy”, akkor a szeretgetés hamar rossz élménnyé válik. Ha nincs jelen olyan személy, aki ezt észreveszi, akinek tud jelezni az állat, aki kimenti a helyzetből és utána feloldja benne a feszültséget, akkor ez biztosan nem lesz jól működő kapcsolat hosszú távon.

 

Az állat, és nyilvánvalóan a gyermek szempontjából is fontos az felügyelet. Gyakran azonban a laikus szülő sem veszi észre az apró jelzéseket. Ha az állat tartósan azt tapasztalja, hogy nincs kitől segítséget kérnie és nem tud hova elmenekülni (mert a gyerek megy utána, a szobaajtó zárva van), akkor előbb-utóbb a legjámborabb állat fejében is meg fog fordulni az önvédelem gondolata…

De a gyermek lelkének védelméről is beszélnünk kell. Azt sok autizmussal élő gyerek észreveszi, ha az állat nem akar vele lenni, azt azonban gyakran nem értik jól, hogy miért van ez így. Számtalanszor megesik itt a terápiás térben is, hogy amikor a cica kiugrik az ölükből, azt mondják: „Na megint nem szeret engem!”. És már kiabálnak, csapkodnak vagy éppen sírnak. Ha érti valaki, hogy mi történt, akkor ezt lehet korrigálni: „Téged szeret, de az előbb véletlenül megnyomtad a szemét, ez nagyon kellemetlen volt neki”. Vagy: „amikor így fölé magasodsz kitárt karokkal, hogy felvedd, az neki nagyon ijesztő”. Megértjük, elmagyarázzuk, korrigáljuk, és megtanítjuk, hogyan lehet másképp csinálni. A gyerek megtapasztalja, hogy ha másképp nyúl az állathoz, akkor tényleg ott marad vele, tehát tényleg nem arról volt szó, hogy őt nem szereti. De ha nincs ott senki, aki ezt elmondhatná neki, akkor mit fog leszűrni ebből?

Ha a gyermek felfogja, hogy az állat visszautasítja, de nem érti a miértet, akkor sérülhet a lelke. Ha nem fogja fel, akkor azt erősítjük, hogy a másik fél jelzéseit ne vegye figyelembe. Bár fél a malac, de azért kiveheted, simizheted, bár fúj rád a cica, ez vicces, lehet még jobban heccelni, és ha a kutya elhúzódna, csak meg kell fogni a nyakörvét… 

Más esetben, és talán ez még a legjobb eset a fentiek mellett, a gyermek arra jut, hogy az ő állata sajnos ilyen, és egy csendes egymás mellett élés alakul ki közöttük, ami nélkülözi a valódi intimitást. Időnként még lehetnek is kellemes közös pillanataik, amik hathatnak építően a gyermekre, de azt azért érezzük, hogy nem ez az igazi, nem pont ezt akartuk.

 

3. A terápiás állatból a család csak a szépet tapasztalja, az állattartás árnyoldalait nem.

 

Szintén megesik, hogy a szülők nem gondolják végig kellőképpen, mivel jár az állattartás, és vagy egészségügyileg, vagy higiéniailag problémák merülnek fel az állattal. Megesett már, hogy a frissen befogadott macska wc-jét nem volt kedve senkinek takarítania a családból, ezért az gyorsan olyan állapotúvá vált, hogy a macska inkább nem használta, helyette áttért a szőnyegre, kanapéra. Természetesen a macskának költöznie kellett, mert „elvesztette a szobatisztaságát”. És igen, az egészségügy. Már nem is számolom, hány olyan eset volt, amikor a szülő megvette 20-30.000 Ft-ért a szaporítótól a helyes kölyköt, akinek néhány hónap után olyan betegsége volt, aminek a kezelése százezres összegre rúgott. Rúgott volna, merthogy inkább az altatást választották…

 

4. A terápiás állat nem tűnhet el a gyermek életéből egyik napról a másikra

 

Az eltűnés problémája tipikusan a macskáknál áll fenn, de természetesen hallani azért szökős kutyákról is. Mindenesetre, ha egy kötődéses kapcsolatot akarunk kialakítani az állat és a gyermek között, annak egyik alapfeltétele a biztonságos elérhetőség. Ezalatt azt is értem, hogy nem fér bele, hogy a macska vagy hazajön estére vagy nem. Ez az állandó bizonytalanság gátolja a kötődés kialakulását, illetve ha mégis létrejön, szorongással terheli meg. A macskákkal és az elszökött kutyákkal is előfordul, hogy búcsú nélkül tűnnek el és sosem látjuk őket viszont. Akár baleset érte őket, akár más okból tűntek el, ha valódi kapcsolat volt az állat és a gyermek között, ez meg fogja őt viselni. Macskánál semmiképpen nem javaslom, hogy kijárós legyen. A mi cicáink teljesen jól elvannak a benti léttel, és nem kell azon aggódnia a hozzánk érkező gyerekeknek, hogy vajon ma éppen itt lesz-e az imádott cicájuk vagy kint kóborol valahol.

Persze a gyerekek sok mindenhez tudnak alkalmazkodni, sok mindent megtanulnak tőlünk, felnőttektől. Ha az állat „fogyóeszköz” vagy éppen „játékszer”, ezt is meg tudják érteni, és így is tudnak kapcsolódni az állathoz. Igazán mély kötődést azonban csak akkor tudnak véleményem szerint kialakítani, hogy ha az állat családtagként, barátként van jelen az életükben.

 

 

5. A terápiás állatnak rengeteg ideje kell hogy legyen a feltöltődésre, kikapcsolódásra és a tanulásra is ahhoz, hogy a feladatát hosszú távon is el tudja látni.

 

Bármilyen hosszúra is nyúlik egy terápiás „munkanap”, annak előbb-utóbb vége van. Ráadásul nem is minden nap telik munkával. A gazdi hálás a végigdolgozott foglalkozásért, és hálája jeléül egy jó alapos sétával, labdázással vagy bármi egyéb közös kikapcsolódással jutalmazza érte. Az életük mozgalmasan, változatosan telik, rengeteg nyugodt pihenési lehetőséggel kiegészítve. Egészen más egy-egy órát felügyelettel eltölteni egy gyerekkel, mint egy teljes hétvégét együtt lenni valakivel, aki folyamatosan őt akarja dögönyözni, és sajnos nem is feltétlenül úgy, hogy az állatnak ez jól essen.

Ez kizárólag akkor működik, ha a szülő beleteszi ezt a plusz energiát, és mind az állat-gyerek interakcióban aktívan vesz részt, mind pedig kellő időt tölt el külön az állattal is.

 

6. Egy történet

 

A legszomorúbb példa, amit szoktam látni, amikor a szülők a gyerek „szórakoztatására” megveszik az állatot, de „sorsára is hagyják”, illetve úgy vannak vele, hogy majd a gyerekkel ellesznek. Számtalan történet jut most eszembe.

Az egyik ilyen, egy enyhe fokban értelmi fogyatékos 7 éves kisfiú, aki a megszállottságig imádta a kutyáimat, az egész fejlesztését eköré szerveztem. Így tanult meg beszélni, így kezdett el számolni. Aztán, amikor kiderült, hogy 2 év terápia után sajnos el kell búcsúznunk egymástól, mert elköltöznek, a szülők hosszas kérlelése után összehoztam a családot egy kutyakiképzővel, aki egy szuper alomból kölyökteszttel kiválasztott nekik egy tökéletes, édes kiskutyát.

A család ezzel hátra is dőlt, és nem vettek részt sem a további kiképzésben, sem tanácsokat nem kértek, mivel „volt már korábban is családi kutyájuk, és az sem járt iskolába”. A kapcsolatot intenzíven már nem tartottam a családdal, de időnként küldtek egy-egy videót. Az édesanya lelkesen számolt be arról, hogy a gyerek és a kutya csodálatos szerelemben vannak. Én viszont azt láttam a videón, hogy a gyerek kontroll nélkül a kutya szájában turkál, mert épp érdekli a nyelve, a fülénél fogva húzza magához, mert verbálisan hívni nincs kedve, és egy 5 perces videó alatt legalább 3-szor esett rá teljes testtel a kölyökre játék közben. Többszöri figyelmeztetésem ellenére nem változtattak. Aztán jöttek a problémák. Sétálni nem lehetett vele, mert pórázon húzott, anélkül meg nem jött vissza. Otthon hagyni nem lehetett, mert ugatott és a szomszédok fenyegetőztek. A kiképzőt ennek ellenére sem hívták fel, „nekik erre a munka és a gyerek mellett nincs idejük”, "így is elvannak".

A kutya még az 1 éves életkort sem töltötte be, amikor megtörtént a harapás. Hála Istennek inkább figyelmeztetés, odakapás volt, mintsem komoly támadás. De egyértelmű volt, hogy a kutyánál betelt a pohár. Mint ahogy egyébként a szülőknél is. Haragudtak rám, hogy „rossz kiképzőnek” mutattam be őket, hívogatták a kiképzőt, hogy kérik vissza a pénzüket, ugyanezért hívogatták a tenyésztőt is. A kutyának pedig természetesen mennie kellett. Szerencsére a közreműködésemmel elkerülhetett egy másik családhoz, ahol boldogan él és tényleg csodálatos társ vált belőle kisgyermekek mellett is. De ez már annak az eredménye, hogy a jelenlegi gazdái rengeteget foglalkoznak vele.

 

7. Mikor legyen állatunk?

 

Természetesen a sok szomorú eset mellett rengeteg pozitívat is látok. Vannak olyan autizmussal élő gyerekek, akik hihetetlen gyengédséggel tudnak az állat felé fordulni, és kellőképpen érettek is ahhoz, hogy megfelelően bánjanak az állattal. Olyan szinten vannak mind kognitív, mind szociális értelemben, hogy akár már ők maguk el tudják vinni sétálni a kutyát, tisztítják a cica wc-jét, vagy éppen trükköket tanítanak a tengerimalacnak. Olyanra is látok példát, hogy bár a gyermek életkorából vagy értelmi akadályozottságából adódóan rengeteg megsegítést igényel ahhoz, hogy jó kapcsolata lehessen az állattal, a szülők ezt a rengeteg energiát bele is teszik abba, hogy ez működjön. Az ilyen esetekben pedig szokott is működni.

Ha a gyermek egyébként is vonzódik az állatokhoz, és a szülei ilyen értő módon segítik a helyes kapcsolat kialakítását, akkor a hangulat javításában, a szorongás csökkentésében, akár a dühkitörések csökkentésében is óriási szerepük lehet. Motivációként működhetnek a nehezebb élethelyzetekben, és színesíthetik a szülők az otthoni fejlesztéseket is az állatok bevonásával. Megtaníthatják a segítségükkel azt is, hogyan kell gondoskodni valaki másról, hogyan lehet mások igényeit figyelembe venni és kielégíteni.

Mindenkinek ajánlom tehát a háziállatokat, aki hajlandó arra, hogy ezt a plusz energiát beletegye a történetbe, és nem csak a csodavárás vezérli.

Ebben az esetben viszont érdemes még az állat befogadása előtt felvenni a kapcsolatot olyan szakemberrel, aki a kiválasztásban és a nevelésben is segítségünkre lehet.

Please reload

Follow Us

I'm busy working on my blog posts. Watch this space!

Please reload

Search By Tags
Please reload

Archive
  • Facebook Basic Square
  • Twitter Basic Square
  • Google+ Basic Square

© 2023 by Natural Remedies. Proudly created with Wix.com

  • b-facebook
  • Twitter Round
  • b-googleplus