Szabó Beáta: Hamvaiból újjáéledő főnix: A szülői kiégés kezelése állatasszisztált terápiával

Az állatasszisztált terápia „őstörténete”

 

A legkülönfélébb tudományágak, elméletrendszerek általában szívesen kezdik azzal történetüket, hogy „már a régi görögök is”. Azt azonban még közülük is kevés állíthatja magáról, hogy „már az ősember is”. Ha hihetünk ugyanis James A. Serpell történeti áttekintésének (Serpell, 2010), az állatasszisztált terápia alapjait az animisztikus világkép vetette meg, mely amellett, hogy az élő és élettelen lényekben is ott sejtette a megelevenítő lelket, az egyes emberi személyek és bizonyos állatfajok egyedei között is az ember sorsát meghatározni képes kapcsolatot feltételezett. Ezekről az állati őrzőszellemekről azt tartották, hogy a hozzájuk kötődő személynek nem csupán fajuk kiváló tulajdonságait képesek kölcsönözni, de a természetben tapasztalható megnyilvánulásaik révén tanácsot és támogatást is nyújthatnak emberi védenceiknek. A sámánizmus ennek a tanácsadó és támogató funkciónak aztán formális kereteket is adott a sámán személyében, aki a szellemvilággal fenntartott szoros kapcsolata révén különösen alkalmas volt arra, hogy az állati segítő tanácsait közvetítse – sőt, ennek révén gyógyító hatást is kifejtsen. A különféle állatoknak tulajdonított gyógyító hatások az ókori kelet gondolkodásából sem hiányoztak.

 

Az ókori nagy vallások panteonja nem ritkán legalább részben állati formában jelenítette meg a gyógyítás feladatát végző istent (mint az egyiptomi kutyafejű Anubisz esetében, aki többek közt az istenek orvosa és gyógyszerésze volt), vagy legalábbis a gyógyítás hatalmával rendelkező állatok – elsősorban kutyák és kígyók – kíséretében, mint a sumér Gula istennő, a babiloni-káldeus Marduk, vagy a számunkra a patikák emblémájából mindmáig jól ismert görög Aszklépiosz. Éppen ez utóbbi egyik kultuszhelye, az epidauroszi szentély szolgált a világtörténelem első „intézményes” állatasszisztált terápiájának helyszínéül. A szentélyben ugyanis a kúra részeként aludni küldték a gyógyulni vágyókat, akiket aztán álmukban maga Aszklépiosz isten látogatott meg kutya (vagy kígyó) képében, aki fájós vagy sérült testrészüket megnyalva járult hozzá felépülésükhöz. Mint kiderült, a szentély körül kutyákat tartottak, speciálisan arra képezve ki őket, hogy az isteni látogatást garantálják. Az állatokkal fenntartott kapcsolat és a gyógyító erő összefüggése a kereszténység térhódításával egy darabig még tovább tudott élni „krisztianizált” formában, egyes szentek – például Assisi Szent Ferenc, Szent Kristóf, Szent Bernát – legendáiban, akik gyógyító képességük mellett az állatokkal is közeli kapcsolatban álltak, a boszorkányperek idejére azonban az ilyesfajta viselkedés hovatovább gyanússá és üldözendővé vált. A természet – és benne az állatok – gyógyító hatásának újbóli felfedezése aztán egészen a felvilágosodásig váratott magára. Egyfelől a francia felvilágosodás gondolkodói – nem utolsó sorban Rousseau – számára a természet a romlatlanság, az egyensúly, és így az ember számára is leginkább kívánatosnak tekintett természetes állapot és lelki egészség forrásává vált.

 

Másfelől a szociokulturális változások révén az állati kedvencek tartása az arisztokrácia szűk körén túllépve egyre inkább szokássá vált a polgári otthonokban is, ami az állatok szocializáló hatását mind szélesebb körben tette a mindennapok részévé. Ekkor már nem sokáig váratott magára az állatasszisztált terápia újbóli felfedezése sem.

Szervezett formában először az elmegyógyintézetekben jelent meg, leginkább farmterápia formájában, illetve egyéb egészségügyi intézményekben, például krónikus betegségben szenvedők érzelmi támogatására. A 20. században aztán meglepő módon a pszichoanalitikus irányzat adott újabb lökést az állatasszisztált terápia továbbfejlődésének. Freudnak és követőinek az ösztön-énről mint egyfajta állati princípiumról alkotott elképzelése teret adott annak az újfajta, Boris Levinson által a 60-as években kidolgozott megközelítésnek, mely szerint az állattal végzett terápia segít a saját ösztönéletétől elidegenedett embernek újra kapcsolatot teremteni saját tudattalanjával, s ezáltal lépéseket tenni az érzelmi jóllét irányába.

E felfogásnak adott aztán empirikus megalapozást is az a kutatás, melynek eredményeit Friedman és munkatársai 1980-ban publikálták. Ők ugyanis 92 szívbeteg életének további alakulását összehasonlítva arra jutottak, hogy azok, akiknek volt háziállatuk, tovább éltek, mivel az állat a fiziológiai jellemzőkben – pulzus, vérnyomás – is megnyilvánuló módon stresszcsökkentő, relaxáló hatást gyakorolt rájuk.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az állatasszisztált intervenció eszköztárának kialakulása

 

Mind a mai napig akadnak szkeptikus hangok (Katcher & Beck, 2010), melyek szerint az állatasszisztált intervenció hatásossága kizárólag annak köszönhető, hogy a modern ember annyira eltávolodott a természettől, hogy azzal hovatovább terápiás közegben képes csak találkozni, ráadásul hatásfoka empirikusan nem kellően bizonyított. Bár tagadhatatlan, hogy az empirikus kutatások terén még bőven akad még tennivaló, ez a hiányosság nem jelenti gátját annak, hogy az állatasszisztált intervenció alkalmazási területei folyamatosan gazdagodjanak.

 

Ez a folyamat mára odáig jutott, hogy Lynette A. Hart kategorizálása nyomán (Hart, 2010) a legtágabb kategórián, az állatasszisztált intervención (AAI, animal-assisted intervention) belül már három nagy területet különböztethetünk meg, mely a maga fejlődési útján halad tovább: az állatasszisztált tevékenységeket (AAA, animal-assisted activities), az állatasszisztált oktatást (AAE, animal-assisted education), végül pedig a jelen írásban közelebbről is tárgyalandó állatasszisztált terápiát (AAT, animal-assisted therapy).

 

Ez utóbbi az a terület, amely elsősorban ugyan kiegészítő terápiaként, de egyre nagyobb tért hódít különféle segítő szakmák tevékenységében. Ennek hátterében Aubrey H. Fine és munkatársai szerint (Fine, O'Callaghan, Chandler, Schaffer, Pichot, & Gimeno, 2010) a következő alapelvek állnak:az állatok facilitálják a társas kapcsolatokatérzelmi katalizátorként működnektanítóként funkcionálnaka klinikai szakember segítőiként fellépve megváltoztatják a terápiás közeget.

 

Különösen a legutolsó alapelvből fakadóan az AAT olyan hatásokat képes elérni a terápiás foglalkozások során, amelyek az alkalmazott terápiás irányzattól függetlenül képesek előmozdítani a terápiás folyamat eredményességét:

 

  • Figyelemfelhívó jellegüknél fogva egyúttal a velük dolgozó terapeutára is ráirányítják a kliens(ek) figyelmét.

  • Segítik a terapeuta és a kliens közötti rapport kialakulását.

  • Megnyugtató, stressz- és szorongáscsökkentő hatást gyakorolnak az ilyen téren különösen sérülékeny populációra.

 

 Ez a hatás akár fiziológiai szinten is jelentkezik, mint arról egy 2009-es vizsgálat tanúskodik (Hart, 2010) – elsősorban nők esetében, a többek közt nyugtató hatásáról ismert oxitocin-hormon szintjének növelésével.- A terápiába sokszor sérült (bizonytalan-elkerülő, bizonytalan-ambivalens, dezorganizált) kötődési mintázattal érkező kliensek esetében az állat olyan kötődési lehetőséget nyújt, amelyben esélyt kap a biztonságos kötődés megtapasztalására (Zilcha-Mano, Mikulincer, & Shaver, 2011), melyet az ember terapeutával esetleg képtelen lenne kialakítani.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az állatasszisztált terápiák ezen jellemzői megnyitják az utat számos, a terápia során fejleszthető terület felé, melyek négy nagy csoportba sorolhatók (Babos, Szeredi, Gábor, & Györkös, 2002):

 

 

  • Fizikai hatások (a már említett fiziológiai hatásokon túl pl. a fájdalomérzet csökkenése, a szenzoros ingerlés növekedése)

  • Emocionális hatások (pl. a feltétlen elfogadás átélése, a spontán érzelemkifejezés, a szorongáscsökkenés, a relaxált állapot; de akár az alapérzelmek felismerésének javítása is (Stetina, Karoline, McElheney, Burger, Klee, & Handlos, 2011))

  • Szociális hatások (magányérzet csökkenése, kommunikáció fejlődése, biztonságérzet és kompetenciaérzés növekedése stb.)

  • Kognitív hatások (motiváció növekedése, gyorsabb bevésődés, beszédfejlődés)

 

 

Az állatasszisztált terápiák ezen sokrétű hatóképessége vezetett oda, hogy újabb és újabb célcsoportokon próbálják ki eredményességét. Azon túl, hogy eredményesen alkalmazható szinte minden korcsoport terápiájában – a korai fejlesztéstől az idősek terápiás foglalkozásaiig (Hart, 2010) – a legkülönfélébb pszichoszociális és intellektuális fogyatékosságtípusok, illetve autizmus spektrumzavar terápiájában (Bánszky, Kardos, Rózsa, & Gerevich, 2012). Mivel azonban jól látható, hogy az AAT az egyes részterületek fejlesztésében külön-külön is igen hatékonyan képes működni, a fejlődés iránya valószínűleg újabb és újabb lehetséges célcsoportok megjelenése lesz, melyeknél a fejlesztendő területek különböző arányú kombinációjára lehet szükség.

 

Állatasszisztált terápia egy speciális célcsoportban: a szülői kiégésben (parental burnout) szenvedők terápiája

 

Herbert J. Freudenberger 1974-ben alkotta meg a kiégés fogalmát, aki ezt a jelenséget a segítő foglalkozást végzőknél figyelte meg. Tartalmát a következőképpen határozta meg: „A szindróma krónikus emocionális megterhelések, stresszek nyomán fellépő fizikai, emocionális, mentális kimerülés, mely a reménytelenség és inkompetencia érzésével, célok és ideálok elvesztésével jár, s melyet a saját személyre, munkára, illetve másokra vonatkozó negatív attitűdök jellemeznek” (Ónody, 2001).

 

1990-ben Ditsa Kafry, aki a Berkeley Egyetemen munkapszichológiát oktatott, E. N. Pines és E. Aronson bevonásával végzett kiégés-vizsgálatot 4000 fő részvételével. Kutatásuk eredményei szerint a kiégés három területet is érint: mind testi, mind szellemi és érzelmi téren érezteti hatását.

Tapasztalataik alapján a kiégést a következő módon értelmezték: „A kiégés tartós vagy ismételt emocionális terhelés eredménye más emberekért való hosszú távú, intenzív erőfeszítéssel összefüggésben.”

 

Külön figyelmet igényel a kiégés folyamatjellege, melynek Ónody Sarolta tizenkét – egyre mélyebbre vezető – lépcsőfokát különíti el:

 

  1. A bizonyítani akarástól a bizonyítási kényszerig

  2. Fokozott erőfeszítés

  3. A személyes igények elhanyagolása

  4. A személyes igények és konfliktusok elfojtása

  5. Az értékrend megváltoztatása

  6. A fellépő problémák tagadása

  7. Visszahúzódás

  8. Magatartás- és viselkedésváltozás

  9. Deperszonalizáció

  10. Belső üresség

  11. Depresszió

  12. Teljes kiégettség

 

Nem nehéz belátni, hogy az a szülő, aki fogyatékos gyermeket nevel, egyfajta állandó segítői szerepben találja magát – mégpedig úgy, hogy mindazok a védőfaktorok, amelyek egy professzionális segítőt a szakmai személyiség felépítése és „karbantartása” nyomán megóvhatnak a kiégés veszélyétől, egy szülőnek nem állnak a rendelkezésére. A szülő esetében ráadásul olyan további rizikófaktorok is működésbe lépnek, amellyel egy professzionális segítő nem, vagy alig találkozik. Ilyen például a fogyatékos gyermek társadalmi stigmatizálása, melyet a szülő értelemszerűen sajátjaként él meg, és azok a kiszolgáltatott helyzetek – nem utolsósorban az egészségügyben és a közoktatásban – melyekbe gyermeke gondozása, fejlesztése, nevelése kapcsán kerül. A kontrollvesztettségnek ehhez az érzéséhez társul a sérült gyermek születését kísérő gyászfolyamat, melynek egészséges lezajlásához ritkán kap megfelelő segítséget.

 

A segítői csoportok közül a sérült gyermek szülőjének tapasztalata leginkább azokéval rokonítható, akik úgynevezett tartós gondozást végeznek.

Ezt a Magyarországon még kevéssé számon tartott segítői szakmát kizárólag az idősek tartós gondozása kapcsán emlegetik (Idősek tartós gondozása: Egy új közpolitikai terület születése, 2010), holott angolszász nyelvterületen, ahonnan a fogalom (long-term care) eredetileg származik, mindenféle tartós gondozási tevékenységre vonatkoztatják.

 

E hasonlóság okán a szülői kiégés felismerését is megkönnyítik azok az intő jelek, melyeket e segítői csoport kapcsán foglal össze Lori Ammon (Ammon, 2005):

 

  1. Krónikus fáradtság

  2. Harag azokkal szemben, akik a kéréseikkel fordulnak az érintetthez

  3. Önmaga kritizálása azért, mert enged a kéréseknek

  4. Állandó „ostromállapot” érzése

  5. Hirtelen kirobbanások apró dolgok miatt

  6. Fizikai tünetek, például fejfájás, emésztőrendszeri problémák, súlyvesztés- vagy növekedés, alvászavar vagy depresszió

  7. Cinikus távolságtartás érzése

  8. Tehetetlenség és kompetenciahiány érzése

 

Mivel általában véve azt mondhatjuk, hogy egy szülő számára nem áll nyitva az a lehetőség, amelyet egy professzionális segítő jobb megoldás hiányában még mindig megtehet, hogy tudniillik pályaelhagyóként kilép a segítői szerepből, ez a helyzet a maga véglegességével nagyon komoly mértékű frusztrációt és haragot szül, mely szélsőséges esetben akár a gondozandó személy bántalmazásához is vezethet (Salsgiver, 2000). Egy közelmúltbéli lengyel kutatás (Sekulowicz, 2013) kifejezetten a szülői kiégés vizsgálatát végezte el 159 sérült gyermeket nevelő szülő – 120 anya és 39 apa – részvételével. Az érzelmi kimerülés, a tehetetlenségérzet, az énhatékonyság megélése, a szubjektív jóllét érzete, valamint az érzékelt szociális támasz területeit tárta fel önkitöltős kérdőívek felhasználásával. A kutatás rávilágított arra a szomorú képre, hogy a teszteredmények alapján a szülők 49%-át fenyegeti különféle mértékben a kiégés veszélye. Felhívta a figyelmet továbbá arra a nem is túl valószínűtlen lehetőségre, hogy a gyenge megküzdési készségek hatására könnyen kialakulhat az ördögi kör, ahol minél tehetetlenebbnek érzik magukat a szülők, annál kevésbé kérnek segítséget, és annál kevésbé elégedettek a kapott segítséggel, majd a kiégés hatására egyre csökken énhatékonyságuk, ami aztán ismét csak erősíti a tehetetlenség-érzést. A kutatás további érdekes megállapításokra jutott a különnemű szülők jellegzetes problémáit és megküzdési módjait illetően is. Az anyák magasabb szintű érzelmi kimerülést élnek meg (valószínűleg nem függetlenül a gondozási feladatok nagyobb mértékű felvállalásától), gyengébb énhatékonyságot és jelentősen alacsonyabb élettel való elégedettséget és életminőséget; az apák viszont nagyobb mértékben érzik magukat tehetetlennek. Az anyák a megküzdéshez elsősorban érzelmi támaszt keresnek és az érzelmi „ventilálás” lehetőségeit; míg az apák inkább az átértékeléshez, „átkeretezéshez” folyamodnak. Végül a kutatás rámutatott néhány fontos tényezőre a sérült gyermek kapcsán is. A tehetetlenségérzetet erősebben élték meg a sérült fiúk, mint a lányok szülei (aminek hátterében a tradicionális lengyel kultúra sejthető); továbbá megállapították, hogy a legkomolyabb kiégés-veszélynek az autizmus-spektrumzavarral diagnosztizált gyermekek szülei vannak kitéve.

 

Az eddigiek alapján könnyen felismerhető, hogy az állatasszisztált terápia számos területen hozhat jelentős életminőség-javulást a sérült gyermeket nevelő szülők életében. A kitüntetett területek a következők:

 

  • Feszültség- és stresszoldás; a gyászfolyamat segítése

  • Saját érzelmek és indulatok tudatosítása

  • Empátia-fejlesztés

  • Motiváció növelése

  • Társas készségek fejlesztése: együttműködés és kommunikáció

  • Énhatékonyság növelése

  • Megküzdési módok, erőforrások felismerése

 

 

Mindezeket akár csoportos, akár egyéni terápia keretében munkába véve a szülők képessé válhatnak arra, hogy ebben a speciális, tartós stresszel terhelt helyzetben erőforrásaikkal jól gazdálkodva legyenek képesek élni, a legnehezebb időszakokban is meglátva azt, ami enyhülést hoz és továbblendít.

 

Szabó Beáta

 

 

Idézett forrásmunkák

 

 

  • Idősek tartós gondozása: Egy új közpolitikai terület születése. (2010). Letöltés dátuma: 2013. 11 02, forrás: http://ncsszi.hu: http://ncsszi.hu/rendezvenyek-1_3/idosek-tartos-gondozasa:-egy-uj-kozpolitikai-terulet-szuletese-n_16

  • Ammon, L. (2005). Burnout in long-term care social work: Unique features. Letöltés dátuma: 2013. 10. 22., forrás: http://www.friedsocialworker.com/: http://www.friedsocialworker.com/Articles/longtermcareburnout.htm

  • Babos, E., Szeredi, B., Gábor, S., & Györkös, K. (2002). Állatasszisztált terápia hatékonyságvizsgálata két értelmi fogyatékos gyerekcsoporton. Pszichoterápia, 355-364.

  • Bánszky, N., Kardos, E., Rózsa, L., & Gerevich, J. (2012). Az állatok által asszisztált terápiák pszichiátriai vonatkozásai. Psychiatria Hungarica, 180-190.

  • Fine, A. H., O'Callaghan, D., Chandler, C., Schaffer, K., Pichot, T., & Gimeno, J. (2010). Application of animal-assisted interventions in counseling settings: An overview of the alternatives. In Handbook on Animal-Assisted Therapy (old.: 193-222.). Elsevier.

  • Hart, L. A. (2010). Positive effects of animals for psychosocially vulnerable people: A turning point for delivery. In Handbook on Animal-Assisted Therapy (old.: 59-84.). Elsevier.

  • Katcher, A. H., & Beck, A. M. (2010). Newer and older perspectives on the therapeutic effects of animals and nature. In Handbook on Animal-Assisted Therapy (old.: 49-58.). Elsevier.

  • Ónody, S. (2001. 05). Kiégési tünetek (burnout szindróma) keletkezése és megoldási lehetőségei. Új Pedagógiai Szemle, 80-85.Salsgiver, R. O. (2000). Module III: The abuse of children with disabilities. In R. O.

  • Salsgiver, Child welfare practice: Keeping children with disabilities in their home (old.: 20-37.). Fresno: Department of Social Work Education - California State University.

  • Sekulowicz, M. G. (2013). Burnout in parents of children with disability: Diagnosis and analysis of the problem. In M. Chitiyo, G. Pater, L. Aylward, G. Chitiyo, E. Dalton, & A. Hughes (Szerk.), Proceedings for the Thirteenth Biennial Conference of the International Association of Special Education (old.: 20-22.). Vancouver: International Association of Special Education.

  • Serpell, J. A. (2010). Animal-assisted interventions in historical perspective. In Handbook on Animal-Assisted Therapy (old.: 17-32.). Elsevier.

  • Stetina, B. U., Karoline, T., McElheney, J., Burger, E., Klee, R., & Handlos, U. (2011). Learning emotion recognition from canines? Emotional enhancement and recognition through dog assisted intervention (MTI) for children and adults [Absztrakt]. Journal of Veterinary Behavior, 80-81.

  • Zilcha-Mano, S., Mikulincer, M., & Shaver, P. R. (2011). Pet in the therapy room: An attachment perspective on Animal-Assisted Therapy. Attachment & Human Development, 541-561.  

© 2023 by Natural Remedies. Proudly created with Wix.com

  • b-facebook
  • Twitter Round
  • b-googleplus